FTC-Haladás 1-2

Hosszú idő után végre normális magyar focit láttam a tévében. Nem, nem arról van szó, hogy hirtelen megtanultak labdát kezelni, cselezni, passzolni és lőni, mert aki azt állítja, hogy képesek erre a magyar csapatok, az vagy szakmabeli, vagy vak.

Arról van szó, hogy végre olyan mentalitást láttam a játékosoktól, amilyet elvárok tőlük. Ősfradistaként -másik kétmillió emberhez hasonlóan- az volt a vágyam, hogy egyszer játszhassak a Fradiban. Nyilván irreális vágy, de attól szép. (Szó sincs róla, hogy tettem volna érte valamit, de hát ki ne szeretne egyszer Umberto Ecoval borozni? Csak hogy ne az olcsó Pamela Anderson-os példt hozzam elő...) Szóval. Nem tudok annyira focizni, hogy akár egy megye III-as csapatba beférjek, de: Ha pályára lépnék, addig futnék (kb. 5 perc), amíg össze nem esnék a fáradságtól, vagy görcsbe nem állna a lábam. Én, kisigényű lévén, nem várok el sokkal többet a játékosoktól.

Ezek miatt a legkevésbé sem haragszom a játékosokra, amiért kiestek, mert a tudásuk legjavát adták. Az, hogy ez ennyire elegendő, sajnálatos, de változtatni rajta hosszabb időt vesz igénybe. De kivárjuk!

És még valami. Úgy gondolom, mindez az új angol edzőnek, Bobby Davisonnak köszönhető. Szóval: Thank you, Mr. Davison.