Egy szomorú őszi vasárnapestén buszoztunk vissza Szegedre. A többségében egyetemistákból álló utazóközönségből páran halkan beszélgettek, mások egykedvűen néztek ki a szürkületi homályba; olvasófény nem volt a buszon, a központi világítás nem működött. Az Alföldön nappal sincs sok látnivaló, de az ereszkedő, ködös sötétedés tovább fokozta a kilátástalan unalmat, az egyhangúság és a tehetetlenség érzését. Az emberek párája megült az ablakon, s helyenként kövér, rideg cseppé összegyűlve lefolyt. A nyomasztó, nehéz levegőben még lélegezni sem volt kedvem.

     Mélykútra érkeztünk. A buszmegállóban csak kevesen várták a járatot, köztük egy anya a lányával. A lány a táskáival az ajtóhoz lépett, majd rövid sorban állás után felszállt. Az anya mozdulatlanul állt, és fáradtan nézett maga elé. Ott állt a kopott szürke kabátjában, szürke hajjal és szürke arccal, s a tekintetében ott ült az örökölt kilátástalanság, a teljes reménytelenség. Rajta volt az arcán a mindennapok taposómalma okozta minden gyűrődés, az hogy már minden boldogságról lemondott, szemének tört fényében nem látszott semmi a fásultságon kívül. Nem nézett a buszra, nem nézte a fiatal egyetemistákat, nem nézte a lányát sem, csak állt, lehorgasztott tekintettel.

      A busz nehézkesen elindult, a szülők keresgélni kezdték a fal mellé támasztott bicikliket, de ő csak állt tovább, s meredten nézett maga elé. Akkor is úgy maradt, állva, lehajtott fejjel, amikor a busz kikanyarodott a megállóból. Ott állt elmerülve az örök, be nem teljesedett jelenné kövesedett múltban.