Az egyik délutáni sziesztát, amikor a család többi tagja átalussza a kellemetlen forróságot, arra használtam fel, hogy megnézzem Mel Gibson Apocalyptoját. Több kritikát olvastunk róla, amikor megjelent, s már igencsak esedékes volt, hogy megnézzem. (Feleségem a leírásokat olvasva pont az ellenkező véleményre jutott, s azóta is azon van.) Én mindenesetre komoly várakozással és az olvasottak alapján szinte mindenre felkészülten nekifeküdtem a filmnek.
Az első és legfontosabb érzésem a film kapcsán a csalódottság volt. A története gyakorlatilag egy bővített mondattal leírható (igaz, minek nem?), teljesen lineáris, olyan, mintha csak a lebutított amerikai nézőknek készítették volna. A jellemeketet valószínűleg egy 19. századi francia regényből kölcsönözte Gibson: vannak jók, meg vannak rosszak. A mögöttes mondanivaló számomra kevéssé megfejthető, ám erről később bővebben. És egyáltalán nem utolsósorban: indokolotlanul sokszor, ám ami ennél is komolyabb gond, legtöbbször öncélúan van jelen a filmben erőszak.
Természetesen vannak azonban pozitívumai is a filmnek. Gyönyörű környezetben játszódnak az események, az esőerdő természetesen adja magát, önmagában élvezhető. Ezt is elrontja azonban az a sejtésem, hogy nem minden esetben korrekt az ábrázolás. Nem vagyok ugyan botanikus, s a Yucatán-félsziget flóráját sem ismerem a maga teljességében, de a szépen letisztított és szemmel látható ösvények számomra több, mint gyanúsak. A másik nagy pozitívuma a nyelv, amely egzotikusságával és szokatlan hangzásával mindenképpen unicumnak számít. Természetesen a maja nyelvet sem ismerem úgy, hogy önálló kritikát tudnék megfogalmazni. A latint és Mel Gibson korábbi filmjét, a Passiót viszont ismerem, s ezek miatt hajlamos vagyok hinni azoknak a kritikáknak, amelyek anakronizmusokat és helytelenségeket említenek. (A Passióban irodalmi latinsággal és olasz kiejtéssel beszéltek a közkatonák. Szinte fájó volt hallgatni.) Anakronizmust egyébként más dolgok kapcsán is emlegetnek: a freskók, a templomok, a fegyverek kapcsán, ám ezekről minden bizonnyal lehet bővebben olvasni máshol.
Ami számomra a legnagyobb csalódást jelentette az a film végkicsengése volt. A főszereplő, Jaguár Mancs sikeresen elbújtatta mindenórás feleségét és kisgyermekét az ellenség elől, s sikeresen túléli az emberáldozatot, s megmenekül üldözői elől. Fogja feleségét és gyermekeit és boldogan tekint a jövő felé. Ha valami idegen lehetett az indiánoktól, akkor ez a színtiszta individualizmus az. Nem gond, hogy meghalt apám, anyám, a barátaim, nem baj, hogy az asszonyokat meggyalázták, hogy a törzsemet rabságba hurcolták, s társaim és rokonaim vagy rabszolgaként vagy áldozatként végezték, az a fontos, hogy a családom és én megmenekültünk! Mindezt egy olyan mentalitású nép fia adja tudtunkra, amely egyes törzsei -a nyugati ember számára szinte felfoghatatlanul- az elvándorlás helyett inkább a tömeges öngyilkosságot választották. Ennél hamisabb dolgot akarva sem tudott volna elénk tárni a rendező.
Végül még pár szó az erőszakról. Alaposan fel voltam rá készülve, így nagy meglepetések nem értek: rosszabbra számítottam. Ez nem azt jelenti, hogy kevés volt benne, csak azt, hogy még ennél is többre számítottam. A legnagyobb gond a vérrel és a hullákkal, hogy nagyon sokszor indokolatlanok. Van, amikor ott van a helyük, de nagyon sokszor olyanok, mintha az ötlettelenséget vérfröcsögéssel, kilátszó agyvelővel meg levágott fejekkel akarták volna pótolni. Az erőszakra egyébként jól felkészíti az embert Bartolomeo de las Casas: Rövid beszámoló az indiák elpusztításáról is, s az ott olvashatókat nem igazán lehet felülmúlni.
A film sajnos inkább csalódás volt; a történet laposságát nem tudták kellően ellensúlyozni olyan dolgokkal, amiket más filmben nem találhatunk. Nem igazán alkalmas arra sem, hogy az indián kultúrát megismerjük belőle, mert nem hiteles. Nem sikerül kiemelkednie az átlagfilmek közül: arra, hogy időnként megnézze az ember, jó; másra nem.