Ismét úgy kezdek neki egy kritikának, hogy tudatosan kerülöm az eddig leírtak elolvasását. Ezúttal Bartis Attila: Nyugalom című könyvéről esik szó. Bár Scala és Murci is kivesézték már, én anélkül írom le a véleményemet, hogy újra elolvasnám őket, ahogy más kritikákat sem nézek meg. Talán ebből következik, hogy megint csak a személyes érzéseim és gondolataim fogják kitölteni ezt a posztot.

   Bartis Attila számomra az elmúlt hétig kvázi nem létező személy volt. Ekkor megnéztük a könyvéből készített Alföldi-filmet. Utána nem bírtam magammal, s még a nyaralás alatt meg kellett venni az eredeti művet is. Előre mondom: nem csalódtam. Sem Alföldiben, sem a regényben.

   A film gyakorlatilag maximálisan adja vissza a könyvet, csak egészen kevés helyen változtat rajta, s szinte csak olyan dolgokat hagy ki, amelyek tényleg kihagyhatóak. Az egyik azóta elolvasott elemzés pont ezek miatt húzza le Alföldit. Nekem pedig ez tetszik benne. Szerintem Alföldi tipikusan azok közé a rendezők közé sorolandó, akik ok nélkül nem állítják fejtetőre egy alkotás eredeti menetét, koncepcióját. Tipikusan nem az az ötlettelen rendező, aki nem tudván saját ötletet belevinni az eredetibe, egyszerűen áthelyezi a jelenbe a mondjuk ókori eseményeket, s megspékeli mellekkel, meg szaladgáló falloszokkal. Úgy érzem, Alföldi teljesnek érezte a könyvet, s nem akarta kiegészíteni saját magával. Nálam ez erény.

   S most már tényleg a könyvről. Jól felépített, érett regény. A cselekmény jó ütemben rajzolódik ki, nincsen agyonlassítva, de nem is kapkodja el Bartis a szálak kibontását. Van egy két epizód a regényben, amelyeket egy lehelletnyit hosszúnak és öncélúnak éreztem, de nem ez a jellemző. A jelenből felsejlő múlt újabb és újabb adalékokkal látják el az az utálatot és gyűlöletet, amit egy egészséges ember érez a zsarnok anya iránt. Diszkréten elkendőz azonban néhány roppantul zavarba ejtő jelenetet, ugyanakkor nem álszenteskedik, amikor a szexualitást tárgyalja. Talán a könyv egyik komoly hibája, hogy túlságosan részletesen, túlságosan hatásvadász módon tárgyalja a szeretkezéseket(?). A másik pedig az, hogy néhol öncélúnak érzem a trágárságot. (Egyébként nyilván mindkettő érzésem származhat jellemből.) 

   Esterházy: Harmonia caelestiséből megtanulható, hogyan kell szeretni apánkat. (Nekem csak másodjára, mert elsőre nagyon nem tetszett.) Bartis könyvéből meg lehetne tanulni utálni a zsarnokoskodó anyát. Meg azt, hogy egy idő után célszerű elköltözni otthonról.

   Mostanában kevés könyvet olvasok el napok alatt, a gyerek miatt, meg mert nagyon szétszórt vagyok. Ezt sikerült. Azóta más Bartist is olvastam. Csak ajánlani tudom.