Az irodalomoktatásról
Vannak olyan dolgok, amelyekhez mindenki ért. Ilyen a politika, a labdarúgás, és mostanság ilyen az oktatásügy is. Én sem vagyok ez alól kivétel, de annyiban különbözöm sokaktól, hogy van ötletem is arra, mit kellene tenni, s nem csak kritizálni, ócsárolni és fröcsögni tudok. Ebben a posztban az irodalomoktatást tekintem át, s ehhez írok néhány ötletet. Amennyiben értelmes párbeszéd alakul ki a bejegyzés alapján, néhány további tantárgyat is át fogok tekinteni.
Nos tehát. A jelenlegi irodalomoktatás végletesen primitív módon épül fel. Egyszerűen az időrendiséget alapul véve végigveszi mindazokat az írókat, költőket, alkotásokat, amelyeket valamilyen szempont szerint fontosnak tart. A szemléltetés kimerül a tankönyv fekete-fehér fényképeiben, valamint száz oldalanként belebotlunk egy-két festménybe, amelyek főként az új irányzatok illusztrálására hivatottak. Elengedhetetlen kellék a szöveggyűjtemény, amelyben a szóban forgó művek jó része megtalálható.
Pillantsunk rá a naptárra! 2008-at írunk. Ezekkel a későközépkorban tökéletesített módszerekkel nem lehet motiválni a mai diákokat, akik ahhoz szoktak, hogy az internet segítségével gyorsan, célzatosan rátalálnak arra, ami érdekli őket, s pillanatok alatt színes képeket, rövid, meglehetősen egyszerű, sokszor primitív, azaz számukra érthető nyelven írt tájékoztatókat kapnak, sokszor hangfelvétellel, videóval kiegészítve. Ezzel szemben vannak az iskolai tankönyvszerzők és műveik, akik mintha azon versenyeznének, ki tud több évszámot, helységnevet, mellékes információt belesűríteni egy oldalba. Ehhez adott még egy alulfizetett, motiválatlan tanároid ember, aki nem érti, miért nem szeretik a diákok Berzsenyi költészetét.
Ennek így semmi értelme nincsen. Eleve mérhetetlen korlátozottságra vall, hogy időrendben kell venni az irodalom alakjait és műveiket. Nem tudom, ki volt az a zseni, aki egykor úgy vélte hogy egy 14 éves kiskamasz meg fog valamit érteni az ógörög drámákból, amit a művelt, hitvilággal, mitológiával, szereplők szövevényes rokoni kapcsolataival, múljával, jelenével és jövőjével is tökéletesen tisztában lévő felnőtt lakosságnak szántak, hogy erkölcsi példát nyújtsanak vele. 
Ezzel szemben ugyanakkor nem kell 17 évesnek lenni ahhoz, hogy Petőfit, a reformkori irodalom sok remekművét és García Márquezt megértsük. Nonszensz, hogy Hamletet olvastatnak a gyerekekkel, s beléjük verik, hogy miről szólnak a mondatok, mert felfogni azokat önmaguktól már alig képesek.
Természetesen először is szakítanék az időszerűséggel, s helyette az életkornak megfelelőbb műveket vetetnék sorra. Aztán radikálisan lecsökkenteném a tananyagot, mert csupán lexikai adatokat tanítanak meg a szerzőkről s a művekről, aminek nincs sok értelme.
Én a bevett gyakorlattal szemben megtanítanám élvezni az irodalmat a tanulóknak. 
Sokkal bonyolultabb feladat, sokkal több munkával jár és sokkal több kreativitás szükségeltetne hozzá, mint felolvasni egy tankönyvet, vagy áradozni egy szép versről. Egy Batsányi élvezhetetlen az antik metrika ismerete nélkül. Verseket íratnék a gyerekekkel, hadd lássák, hadd tapasztalják, mennyire nehéz dolog tartani a szigorú feltételeket. Hosszasan elemeznék 20. századi regényeket, novellákat, mert egy mai gyerek pont leszarja, hogy Ács Feriék megszerzik a grundot vagy nem. Az ő világukhoz közelibb művekkel kellene próbálkozni, s mellé természetesen képeket, zenéket, filmeket szemléltetésül. Nem lenne baj, ha egy félév alatt csak két-három művet vennénk át, ha megértenék miért jó, mitől egyedi az a mű. S akkor, ha mindezekben sikeresek voltunk, úgy is olvasni fog majd a későbbiek során, s megismerkedik azokkal, akiket fontosnak tart rá.
Na persze, így sokkal nehezebb lenne osztályozni és felvételiztetni, és a régi szemléletet oktatógárdástul, tankönyvestül, mindenestül ki lehetne dobni a szemétdombra, ami egyébként nagyjából megilletné. S ezt ugye még sem várhatjuk el…
