Jópár rejtély van a számomra az ország működésének logikájában, de az egyik legnagyobb rejtély az aktuális külügyminiszter, Göncz Kinga személye. Rendben van, hogy az apukáját, Árpi bácsit sokra tartjuk, visszasírjuk, de ez a tisztelet nem öröklődik apáról fiúra-lányra. Nem a középkorban élünk, ahol az uralkodást Istentől való kiválasztottsággal magyarázták, amely továbböröklődik a család tagjaiban.
Nekem, személy szerint kifejezetten ellenszenves dolog, amikor a gyerek ugyanazt műveli, mint az apja, ugyanazt, csak rosszabbul. S ehhez az ellenszenvhez jön még az is, hogy a gyerek Árpi bácsi börtönőreinek gyerekeivel játszik most éppen egy csapatban. Annak sem örültem, amikor láttam játszani a kis Albert Flórit, mert sok köszönet nem volt benne, de még mindig jobban elviseltem, mint ha az Újpestben láttam volna. Olaszországban politizál Mussolini unokája, Alessandra. Jobboldali konzervatív; bal oldalon még ennyi hitele sem lenne.
Lépjünk túl azonban ezen a dolgon. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a poszt nem íródott volna meg, ha a külügyminiszter asszony jól végzi a munkáját, ám sajnos nem így van. Számtalan eset bizonyítja, hogy nem volt jó igazolás. A jól csengő név szerzett ugyan néhány hívet a csapatnak, ám ezek, a mutatott játék alapján gyorsan elpártoltak. Lássuk be, Göncz Kinga egyszerűen nem alkalmas erre a posztra. Mindezt a legvilágosabban a Szlovákiával zajló viszonyunk világítja meg.
Egy baráti társaságban szó nélkül lehet hagyni, ha az egyik ittas vendég megjegyzést tesz egy hölgy kinézetére, a politikában viszont nem. Illetve dehogynem: ezzel is gyengeségünket hangsúlyozzuk. Vegyük már észre, hogy északi szomszédaink nem olyan úriemberek, akik elszégyellik magukat, ha rajtakapják őket, hogy egy dekoltázst bámulnak. Politikájuk sokkal inkább hasonlítható az olyan emberhez, aki udvarlás gyanánt belecsíp egy nő seggébe, majd sörszagúan rákacsint. Ficoval nem az a helyes eljárás, hogy nem reagálunk rá, mint ha egy buszon kötözködne valami evolúciós zsákutca. Vegyük észre, hogy állandóan ezen a buszon ülünk, nem fogunk leszállni három perc múlva. Az ilyeneket rendre kell utasítani, vagy szólni a sofőrnek/kalauznak, hogy intézkedjen.
Szánalmas, ahogy Göncz Kinga reagálni szokott a magyarokat ért atrocitásokra, a végtelenül primitív, és a politikai életben kevéssé megszokott beszólásokra, és úgy egyáltalán az adódó szituációkra. Megértem én, ha úgy gondolja, olykor jobb csendben maradni, de jelezném, hogy nem mindig.
Lehet, hogy e hallgatás oka a miniszterasszony szakmai múltjában keresendő: ő ugyanis pszichiáter. (Ne kérdezze tőlem senki, mert magam sem tudom, hogy külügyminiszternek miért épp egy pszichiátert neveznek ki.) El tudom viszont képzelni, hogy munkáját pszichoanalitikus módszerekkel végzi, azaz szépen meghallgatja a páciensét, s utána tanácsokat ad neki. A lélekgyógyászatban bizonyára üdvös ez az eljárás, a külügyekben viszont kevéssé. Itt tiltakozni szoktak, kérdőre vonni, tárgyalni, feljegyzéseket küldeni, vagy mit tudom én még mit, de nem hallgatni. A pszichiáter tehát nem tűnik jó választásnak. Egészen pontosan ez a pszichiáter. De ha ragaszkodnak ehhez a hajszerkezethez, és ehhez a szakmához mint a külügyminiszterségi alkalmasság kvintesszenciájához, akkor van egy javaslatom:
Legyen az új külügyminiszter Dr. Csernus Imre! Ő, ellentétben Göncz Kingával őszintén, kertelés nélkül meg szokta mondani a véleményét mindenkinek. Elképzelem, az unott, flegma arckifejezését, a lassú, darabos beszédét, a szúró tekintetét, amint Ficoval tárgyal:
-Miért verték meg a magyarokat a meccsen?
-Rendőreink szakszerűen léptek fel, s csupán a provokációra reagáltva védték meg magukat.
-HA-ZU-DIK!
-A videofelvételeket most elemzik kollegáim, azokból kiderül az igazság.
-Maga egy szánalmas kis akarnok, kisebbségi komplexussal, idegengyűlölettel, és mérhetetlen arroganciával. Nem jósolok magának sokat, ha így folytatja.