Az egyik súlyos hiányosságot pótlandó, a héten megnéztük az egyik leghíresebb filmet, a Casablancát. Amikor ilyen régi moziba vág bele az ember, felkészül rá, hogy a lassabb tempó, a mai alkotásokhoz képest szimplább szálak és a sok dialógussal átitatott történet relatíve unalmas lesz. A Casablancáról azonban sok mindent elmondhatok, de azt véletlenül sem, hogy untam volna.

   Először is emlékeztetőül: a filmet a magyar Kertész Mihály rendezte, igaz, már amerikaiként, Michael Curtiz néven, ráadásul olyan kvalitással, hogy megkapta érte az Oscart is, ami akkor még jelentett valamit. (A Titanic 11 Oscar-díjával számomra a kitüntetés megszünt értéket képviselni, amit azóta a Gyűrűk Ura 3. epizódja, a Tégla vagy a Gladiátor legjobb filmért járó elismerése csak megerősített.) A főszerepeket Humphrey Bogart és Ingrid Bergmann alakítják, akik mindenképpen a legnagyobbak közé tartoznak. A filmzenék közül illik ismerni az As time goes bye-t, ami számos más filmben is előfordul, illetve a híres zárómondatot, ami azóta Kusturica: Macskajaj-a óta a fiatalok körében is kultuszmondattá avanzsált. (Egyik évben ezzel reklámozták a Szigetet is.)

***spoiler***

   A film eseményei a második világháború idején játszódnak, egyrészt a szabad Casablancában, másrészt -a visszaemlékezésekben- a németek által éppen megszállt Párizsban. A történet szorosan kapcsolódik a háborúhoz, hiszen mind a nácik koncentrációs tábora elől Viktor László, mind az ebben segítő biankó útlevelek egyértelmű korjelenségek. A francia nép mentalitása szépen kirajzolódik a filmben: együttműködnek a németekkel, de azért demonstrációként torkukszakadtából szívesen eléneklik a Marsaillaisse-t. Támogatják a hódítókat, de ha már megölték az ezredest, a rendőr nem sokat tesz, hogy a bűnöst letartóztassa. Természetesen már a helyzet ábrázolásakor lehet sejteni a végkimenetelt, de ennek ellenére nem válik unalmassá a történet, szépen szövik a bonyodalmakat. Ugyanakkor nem esnek a kortárs magyar filmek hibájába, melyek rendszerint követhetetlenek. (Az irodalomban is van erre jó példa: A pendragon legenda, illetve a Rejtő összesből kiragadott Néma revolverek városa.) A jellemek jól felépítettek, fokozatosan ismerjük meg a karakterek mélységeit és motivációjukat, s szépen összecsengenek az őket alakító színészekkel, illetve párbeszédeikkel.

***spoiler vége***

   A film talán legnagyobb erénye a sok szempontbóli tökéletesség-közeliségén túl, hogy 1942-ben készült. Akkor, amikor még közel sem volt vége a háborúnak, amikor a Harmadik Birodalom a legnagyobb kiterjedésű volt, s amikor még igencsak kétes volt a háború vége. Ennek ellenére olyan mondatok hangzanak el, amelyeket legközelebb az 50-60' évek hamiskás amerikai háborús filmjeiben, amelyekben a párizsiak, a németek bevonulásakor már a győzelemre rakják félre a pezsgőt. Számomra nem kevésbé volt szembetűnő, hogy a főszereplő jóbarátja és hű társa Sam, a zongorista fekete. Jóllehet ez mára nem tűnik fel, ne feledkezzünk meg arról, hogy a faji kérdések ekkoriban az USÁ-ban még nagyon nem voltak lejátszva, a Lángoló Mississippi korszaka még jóval eztán következik! Ennek ellenére a film egyenrangú partnerként kezeli a fekete embert, ami mindenesetre elgondolkodtató és szép példája a csendes lázadásnak. (Kertész a zsidó származása miatt valószínűleg tudta, mi a megkülönböztetés.)

   A Casablanca a számomra a vártnál sokkal többet nyújtott, méltán szerepel a leghíresebb filmek között. Olyan alkotás, amit időről-időre elő lehet venni, ha véletlenül nincs a tévében semmi.

   Louie, I think this is the beginning of a beautiful friendship.