És mindég is éjjel lesz már...

"Hol a színpad:
kint-e vagy bent"

Mindenki számára vannak olyan alkotások, amelyek valamilyen szempontból közelebb állnak a szívéhez. Ezek a művek, akár könyvekre, akár komoly- vagy könnyűzenére, akár festményre vagy szoborra gondolunk,valamiféle érzelmi többlettel bírnak a többihez képest. Számomra  ilyen kivételezett helyzetben van a komolyzene világából Wagner, Mahler: Vádorlegénydalok és a Kékszakállú Bartóktól. Ez utóbb kapcsán írnék néhány gondolatot.

   Előre leszögezem véleményemet: Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operája a magyar szellem csúcsterméke, felülmúlni aligha fogják. Világszínvonalú, széles körben ismert és ismerhető (ellentétben az irodalmárainkkal), számos magyar népzenei motívumot tartalmaz, ami kirántja a globalizált művészetből és magyarrá teszi, és nem utolsósorban olyan mondanivalót hordoz, ami örök, s amin újra és újra el lehet töprengeni.

   A férfi lélek rejtelmeit taglaló operát Bartók 1911-ben, harminc évesen írta meg, ám bemutatója csak 1918-ban volt. A szövegkönyvet Bauer Herbert, ismertebb nevén Balázs Béla írta, aki ekkor húszonéves volt. (Azért hangsúlyozom az életkorokat, mert mindmáig hihetetlen a számomra, hogy ennyire jól ismerje valaki a lelket, s ezt ilyen tökéletesen szavakba, ill. zenébe tudja foglalni.) Érdekes kapcsolódás az előző, A hullám című filmről szóló poszt témájával, hogy Balázs Béla, noha erősen baloldali beállítottságú volt, szerelmi viszonyt folytatott Leni Riefenstahllal, Hitler progpagandafilmesével, a Triumph des Willens alkotójával.

   Az opera valós síkon zajló tartalma a Wikipedia nagyívű bejegyzésének szerzője szerint: "rendkívül egyszerű és unalmas". Új asszony érkezik a várba, s sorra fedezi fel a különböző szobákat a fegyveresháztól a könnyek taváig, majd végül nem bír a kíváncsiságával, s a herceg a hetedik ajtó fedte szobába zárja, a korábbi asszonyai közé. Ha végiggondoljuk, valóban szimpla, de ettől még az unalmas és egyszerű jelzők gyalázatosak. Idézzük csak fel néhány nagyívű alkotás történetét! A herceg találkozik apja szellemével majd megöli a trónbitorlót. A próféta ráébred arra, hogy szenved a népe és új hazába vezeti őket. Egy férfi Velencébe utazik, beleszeret egy kisfiúba, aztán meghal. Krúdy összes, Márai összes, Thomas Mann összes, hogy az impresszionista alkotásokról ne is beszéljek. Ezekből a túlzó példákból talán látható, hogy általában nem a történet tesz naggyá egy-egy művet, hanem az, ahogy azt megalkotják.

   A mű lényege természetesen nem a külső, hanem a párhuzamosan futó belső síkon van: a herceg vára a lelkének, jellemének egy-egy aspektusát tárja elénk: az erős, agresszív férfitől a könnyező emberig. A cím szintén erre utal, a lényeg a külső várként megjelenő lélek. Zseniálisan megalkotott a folyamat, amely azt ábrázolja, hogyan engedi magához közel a férfi a nőt. Az erőtől, hatalomtól a szépségen és gazdagságon át a könnyekig. Az utolsó szobában, a lelke legmélyén az összes korábbi szerelmei élnek. Élnek. Nem felejti el őket soha, hiszen:

"Mindig voltak, mindig élnek.
Sok kincsemet ők gyűjtötték,
Virágaim ők öntözték,
birodalmam növesztették,
övék minden, minden, minden."

   Szükséges a férfi számára a lélek egy aprócska szegmense, amit csak önmaga ismerhet, olyan apró titkok, szerelmek, amelyek nem befolyásolják, nem befolyásolhatják az életét, de amelyek ettől függetlenül részét képezik. Ezt a felismerést ilyen tökéletes formába önteni maga a zsenialitás.

   Van azonban a műnek egy komoly hátránya is, amiről nem igazán szoktak beszélni az elemzők: igen magas szintű zenei műveltség szükséges ahhoz, hogy értékelni tudjuk az operát. Bartók művészetére amúgy sem fülbemászó, könnyed dallamok jellemzőek. Nem egy Csajkovszkij, Mozart, Grieg, Debussy vagy Chopin, akik első hallásra szerethetőek. Komoly munka kell ahhoz, hogy értékelni tudjuk a darabjait, ám mindenképpen megéri a fáradozást, mert olyan kincsekre lelhetünk benne, amelyek nemtől, kortól, anyagi állapottól és politikai viszonyoktól függetlenül mindig értékelhetőek.